Kedves Barátnőm, Kae, feltette a következő kérdést a facebookon: “Szerintetek mitől lesz érdekes, izgalmas és egyben nem klisés egy “erős férfi” karakter?”
Megvallom őszintén, két-három évvel ezelőtt nem nagyon tudtam volna mit válaszolni erre a kérdésre… Hallgattam volna, mint hal a szatyorban. Ma sem igazán tudok rá okos dolgot felelni, ellenben egy számomra fontos ember tanított nekem valamit a karakterekről. Az ő okos gondolatát szeretném megosztani ebben a bejegyzésben, mivel reménykedem abban, hogy az, ami nekem segített klisés karaktereimből Embert faragni, segít másoknak is az amatőr írók világában.
Keresd meg a karakter azon tulajdonságát, ami elindította a megalkotását. Ez a lényeg.
Először nem értettem, miért fontos ez, így “tanárom” nekilátott a magyarázatnak:
Minden író tapasztalatból építkezik, ehhez hozzáadja a képzelőerejét és önmagát. Az előzetes tapasztalat beindítja a képzelőerőt… Megannyi gondolat jár ilyenkor egy író (írni vágyó) fejében, s az ember agya akaratlanul is szelektál: vannak olyan gondolatok, érzések, benyomások, amelyeket elutasít, míg másokat megtart – belép az ego, hogy irányítsa a tudattalant. Karakterek megalkotásánál is pontosan ez történik. Ha attól félsz, vagy megérzed, hogy a karaktered klisés, akkor ne azt keresd, hol rontottad el, hanem állj meg. Nagy levegő, menj vissza az elejére. Keresd meg azt a benyomást, azt a pillanatnyi érzést, amikor megfogtad a karaktert, amikor megszületett, amikor az ego életre érdemes gondolatként megtartotta őt a képzeletedben. Ez a pont az, amikor egyetlen karakter sem klisés, mivel az az ego fogta meg, ami a valóságot, az élőt jelenti a személyiségben – egy élő ember pedig sohasem klisés. Innentől csak az a dolgod, hogy mindvégig megtartsd ezt a benyomást, az érzést, mivel ez fogja generálni a karakter vezértulajdonságát – ebből kell építened, alakítanod a karaktert úgy, mintha a saját gyerekedet nevelnéd fel.
Első olvasatra talán nehéznek hat, nekem is az volt. De akár hiszi valaki, akár nem, könnyebb, mint gondolnánk. Rájöttem saját tapasztalatból, hogy ha fordítok rá időt, képes vagyok megtalálni a kezdő pillanatot, amikor fülön ragadtam, kiemeltem a ködből, és azt mondtam: te kellesz!
Csak példának hozom fel az egyik férfi karakteremet, akivel végigjártam ezt az utat (aki felismeri, csápolhat… XD ):
– “A”: a kezdő pillanatban nem volt arc, alak, csak egy felhúzódó szemöldök és egy vállrándítás – meg egy érzés: fásultság. Ahogy egyre többet dolgoztam ezzel a karakterrel, egyre inkább elfelejtettem a vezértulajdonságát. Kifordítottam önmagából, olyan helyzetekbe tettem, amelyekbe nem került volna bele, ha figyelek arra, milyen is ő valójában, mivel a fő tulajdonsága miatt cseszett volna erőfeszítést tenni, hogy szorult helyzetbe kerüljön. Így aztán kidobtam mindent, és elkezdtem visszafejteni a szálakat, kerestem emlékeimben A pillanatot, és megtaláltam az érzést: fásultság. Utánajártam, milyen egy fásult ember, mitől válhat ilyenné, hogyan viselkedik a valóságban, mit utasít el, és van-e olyan ügy, ami kizökkenti, ami érdekeltté teszi valami iránt… azaz, fejlődhet-e valamilyen irányba egy fásult ember – nyithat-e újra a világra, avagy nem változtatható? És ahogy ezt kutattam, rájöttem, hogy magától a fásultságtól ijedtem meg, ezért kezdtem el klisébe fordítani “A”-t, mert könnyebb volt marionettet formálni belőle – holott “A” egy történet főszereplője… Ergo, nem rángathatom dróton, mert ha hiteltelen, akkor megbukott a sztori is, nemde?
Visszaidézni mindezt könnyebb volt, mint megtenni… tényleg.
Minden amatőr nehezen válik meg attól, amit/akit szeret. A karaktereinket különösen meg tudjuk szeretni, és én tapasztalatból mondom, a klisés karaktert (akit saját szájunk íze szerint formáltunk cukira, édesre, romantikusra, hős szerelmesre), a legnehezebb megállítani, elengedni, újraírni – mivel úgy érezzük, a tökélyt engedjük el… az álmainkat engedjük el. De tudni kell – ilyen ember nem létezik, és bár az írói szabadság sokat enged, a valóságtól abszolút elrugaszkodni nem kifizetődő, nem érdekes, mivel az olvasó mindig a valóságban él, és a mi képzeletünk repíti el egy új világba… Egy képzelt világba, ami az olvasó számára a könyv végéig egyfajta valósággá válik, tehát tartozunk nekik azzal, hogy élő karakterekkel népesítjük be ezt az új, képzelt valóságot.
Nyitott Ablak 